Akkor a madárka odaült mellé a szalagkorlátra. Házi rozsdafarkú volt, kicsi, kerek, érdeklődő szemekkel. Tétován nézegették egymást. Isti nem akarta elijeszteni a madárkát, a madárka pedig – mint mondtam – érdeklődő volt.
A madárka később elrepült, de Isti még sokáig ült a szalagkorláton szemlélődve. Isti csak szemlélődni tud, azt sem mindig. Isti nem dolgozik, és nincs barátnője, de bátorsága sincs. Isti nem bízik az Életben, legalábbis nem eléggé. Mindegy.
Mielőtt a madárka odarepült, eltakarított egy otthagyott rövidnadrágot és két pillepalackot a kis eperfa alól. Ahhoz, hogy ezeket eldobhassa, át kellett kelnie a forgalmas úton. Visszafele jövet érzékelte azt a pillanatnyi elmeszünetet, amely lehetővé tenné, hogy odaszökjön egy autó elé, de persze ez nem történt meg.
A szalagkorláton üldögélve még sokáig gondolkodott azon, hogy jó volna egy autó elé ugrani. Megfordult a fejében, hogy ez milyen következményekkel járna a hátramaradottak számára, ha egyáltalán sikerül meghalni. A sofőr, aki elütötte, súlyos lelki válságon menne keresztül. Jönne a mentő és a rendőrség. Keresnének egy idő után valami személyazonosító okmányt, de mivel Istinél nem volt személyazonossági kártya, ezért legfeljebb a mobilját használhatnák fel, ha össze nem törött az is a „balesetben.” Végül valahogy értesülne a dologról az édesanyja, aki nagyon le volna sújtva. Szóval, ha nem is az öngyilkos számára, de a környezet számára mindenképp vannak következmények.
Ez az egész gondolatsor nagyon gyorsan futott át az elméjén. A tudatosság tere ezúttal érezhetően tágabb volt, mint ezek a gondolatok. Ez jó érzés. Ezzel a jó érzéssel indult haza, tudva, hogy el fog múlni. Otthon a tévében a nizzai támadóról és a menekültválságról meg hasonló történésekről szóltak a hírek. Még mindig nincs ahol kifejeződjön az energiája, még mindig szorongani és feszengeni kell. Mikor lesz ennek már vége?
Orulthindupap's Blog 
Hozzászólás