A természet szeretete

Isti szereti a természetet. Ezért írt az előző fejezetben a madárkáról. Isti sokat írhatna a természetről, felszökkenő őzekről, nyulakról, melyeket az erdőben látott, sólymokról, vércsékről, melyek a város tízemeletes tömbházain fészkelnek vagy akár az egerészölyvről, mely általában az erdő szélén kering. Ezeket megpillantani ízelítő abból a szabadságból, amire vágyik. Ennek ellentéte: receptre várni a pszichiáternél. Ott van az a jó néhány, megnyomorodott ember, mindegyik gondot bocsát ki önmagából akár beszéd nélkül is.
Most beszélt az egyik. Szinte az egész életét elmondta, számtalan baját, sorsfordulatait.  Az illető szünet nélküli beszédét hallgatva az egyik nő, aki közvetlenül Isti mellett ült, ideges lett. Isti gondolkozott, hogy vajon ő is ideges legyen-e, de nem akart az lenni. Később a várakozás mégis kihozta belőle. Ilyen az élet, nem tudjuk uralni.
Az ebéd finom volt: szalmakrumpli uborkasalátával, utána barackos „nyaflaty” vanília pudinggal keverve, citromfűvel fűszerezve. Vajon mivel érdemli ki az ember az ilyen finomságokat? Valószínűleg semmivel. Ezek az anya szeretetén keresztül megnyilvánuló isteni kegyelmek, gyakorlatilag teljesen érdemtelenül. Legfeljebb a jó anyát érdemelhette ki valahol, valamelyik előző életében.

Isti sokat hallgatja a kettősségmentességet (Advaita Vedanta) tanító mesterek videóit a youtubeon. Mégis hamis módon azonosítja magát testével és elméjével, és ezért néha kutyául szenved. És ez már régóta tart,  több mint harminc éve.