A boldog kontempláció

A helyet, ahol Isti néha boldog kontemplációban időzik, úgy hívja csak: a parkocskám. Ez egy spontán park a vasút és az országút közelében, két taposott ösvény vezet át rajta. A parkban elvadult a fű, a vasút mellett bokrok, a patakparton, a szalagkorlát mellett pedig egy eperfa van. Az eperfa nem nagy, de jól el lehet üldögélni az árnyékában.
Itt időzött ma Isti boldog kontemplációban. Hogy előtte mit csinált, azt most ne firtassuk. (Természetesen cigarettázott, mert mégsem tudott leszokni.)
A boldog kontemplációt a természet nagyban segíti. A patak medrében egy barázdabillegető kereste táplálékát. A patak vize ugyanis ma különösen sekély volt a szárazság miatt. A madárka ide-oda mozdult, közben fejét minduntalan a vízbe dugta. Valamit szedegetett a vízből. Megnyugtató érzés volt őt figyelni. Isti elgondolkodott azon, hogy vajon szeretne-e a madárka helyében lenni. Ebben nem volt biztos.
Isti fogta a saját szivarcsikkjeit és azokat, amelyeket mások hagytak ott, és a szeméthez vitte. Visszafele, ahogy átlépett a vasúton, valami surrant a fűben. Egy fürge gyík volt, mely rögtön meg is állt, remélve, hogy már biztonságban van. Isti kb. fél percig csodálta a gyíkot, aztán visszament az eperfa alá.
Közben pillangók is feltűntek párszor. Érdekes, hogy az ember elméje az első pillanatban, amikor megpillantja a pillangót, teljesen leáll, és arra a pillanatra az ember önmagáról is teljesen elfeledkezik. Ez a totális gyönyör, a megfigyelő, a megfigyelt és a megfigyelés teljes egysége. Kár, hogy legtöbbször csak egy pillanatig tart.